Nemrég hallottam, hogy az ausztrál bennszülötteknek régen volt egy olyan szokásuk, hogy mikor a vadászatról hazatértek, akkor leültek a kunyhójuk küszöbére egy ideig, amíg megvárták hogy a lelkük utolérje őket. Érdekes egy szokás, de elgondolkoztató. Most este mikor írom e sorokat úgy érzem én is a küszöbön ülök és várom, hogy szembetalálkozzak a lelkemmel.

Nem jó, ha az ember a küszöbön ül és várja a lelkét, mert előbb utóbb szembetalálkozik önmagával és az sokszor nem kellemes. Ezért menekülünk mindenféle cselekvésbe. Van aki munkába menekül, van aki zenét hallgat egész nap, van aki nem tud otthon ülni, mindig valahová kell menjen, van aki piával vagy gyógyszerrel bódítja magát, vagy tölti ki az egyre kevesebb szabadidejét. Én sokszor hülyére tévézem magam.

Ma este elhatároztam, hogy miután befejezem a munkámat nem bódítom magam a televízióval. Elvonási tüneteim voltak. Éreztem, hogy valamit kellene kezdjek magammal. Levettem egy pár könyvet a polcról, beleolvastam és rádöbbentem hogy lassan öt éve, hogy megvettem őket, ki sem nyitottam és lám-lám értékes dolgok is vannak bennük. Nem jó ez így. Az sem jó, hogy ahogy írok, egyre gyakrabban jelez a helyesírás-javító. Mitől is lenne jó a helyzet. Olyan vagyok, mint Petőfi magyar nemese, nem írok, nem olvasok (eleget).

De valahol azért mégis jó kiülni a küszöbre, mert kívülállóként meg tudjuk vizsgálni magunkat, az aznapi tetteinket. Van akinek nincs szüksége ilyen önvizsgálatra, meg van győződve, hogy jól végzi dolgait. Mindenki maga dönti el, hogy mit tesz ilyen téren, és azt hiszem attól is függ, hogy ki milyennek születik. Én hivatásomból is kifolyólag nem egy céget, hanem magamat kell építsem, hiszen naponta 250 fiatal előtt kell helyt állnom, szakmailag és emberileg. A hibáimat is csak a küszöbön ülve látom meg. Remélem tudok változtatni rajtuk.

Nem vagyok ausztrál bennszülött. A székely embernek errefele a küszöb üti meg a fenekét. Nem baj ha megüti, attól függ, hogy értelmezzük. Érdekes, a küszöb a lényeg mindkét féltekén…