C s i k i Z o l i

 Már csak egy párat kell aludni és vége a tanévnek. Ismét elbúcsúzok 60 gyerektől. Tíz év tanári pályafutással a hátam mögött, még mindig nehéz az elválást feldolgoznom. Elgondolkozok, hogy normális és egyáltalán indokolt dolog-e ez. Azt hiszem igen. Ha egyszer valami jó és annak egyik napról a másikra vége szakad, az csak természetes, hogy az embert szomorúság tölti el. És mégis csodálatos az élet. Ha jobban megfigyelem, semmi sem tart örökké. Az élet valahogy úgy van kitalálva, hogy vannak benne olyan dolgok, amelyek csak egy másodpercet tartanak (egy villámlás, egy szembe jövő ember pillantása az utcán…) vannak dolgok, amelyek perceket, órákat, napokat vagy éveket tartanak és éppen így van ez jól. Mindig születnek új dolgok, mások éppen most tartanak, vannak amelyek meg éppen ma múlnak el. Hogy is lehet egy ilyen bonyolult körforgásban élni? Hogyan lehet ilyen körülmények között boldogan élni?

E ránkszakadt, bolond világban,
hol senki sem mutatja azt, ami
e félrelódult, zagyva árözönben
én meg akarom magam tartani.

                          (Bárd Oszkár)

Nem tudom mi az oka, de kevés manapság az az ember, aki felvállalja önmagát jó és rossz tulajdonságaival együtt. Ez nem jelenti azt, hogy ne próbáljuk megváltoztatni a rossz tulajdonságainkat, de a változtatásnak az az alapja, hogy beválljuk, tudatositjuk magunkban a rosszat.

Jobban belegondolva, elsősorban nem is az ember hibás azért, hogy lépten nyomon többnek szeretne kinézni, mint amennyi, hiszen a társadalmunk, ezt követeli. Mindegy, hogy hol vagyunk, mit csinálunk, az eredményeink a fontosak. Óriásiak a követelmények a mai emberrel szemben, nem számit, hogy mit, hogyan érünk el, milyen áldozatok árán, csak eredményeink legyenek. Mindenkiben szinte ott van a kisértés, hogy önmagát, vagy amit elért bizonyos elismerések érdekében kicsit feltupirozza. Nem szabad manapság gyengének lenni, hiszen kirepűlünk akkor a társadalom körhintájából. Lehet mindenki erős? Nem. Bevállalhatjuk a gyengeségeinket? Sokszor nem. Itt jönnek be a segédszerek: kávé, pia, nyugtatók vagy serkentők kinek melyik hat. Ezek segitenek fenntartani egy boldog élet látszatát. Ez az igazi világválság azt hiszem. Autó vagy mosógép nélkül élhet az ember, de önmagát mindig más szinben feltüntetve nem.

Statisztikai tény, hogy a csángó-magyar nők közűl lényegesen kevesebb a depressziós, mint a magyar nők között. A magyarázat egyszerű. A csángó-magyar nő, van akinek őszintén elmondja gondjait és megszabadúljon a bánatától. Úgy hivja "Babba Mária". Röviden van egy hite. A magyar nők többségének hite helyett, van pirulája...
Mit irhatnék még? Jó ha van egy erős hitünk, és vállajuk önmagunkat. Ha akarjuk, mindenkit átejthetünk, de önmagunkat soha.

    Szerintem a barátsághoz két lelkileg közel álló ember kell és kettejűket a CSELEKVÉSEK kovácsolják össze baráttá. Ha nem TESZ két ember kölcsönösen egymásért semmit, akkor nem jön létre barátság. Ha volt is elmúlik. Ezért nem lehet egy embernek sok barátja. Kevés az olyan ember, aki lelkileg hozzánk hasonló, és fizikailag kevés az idő, amit a CSELEKVÉSEKRE tudunk szánni.

A minap tudatosult bennem, hogy a szeretetnek milyen nagy ereje van. Érzem és tudom, hogy az ember szeretetre vágyik, de én továbbmegyek és azt hiszem, hogy nemcsak vágyunk a szeretetre, hanem szeretünk is. Mindenik emberben szeretet van, csak az a nem mindegy, hogy mi a szeretetének a tárgya és a célja. Elgondolkoztam, hogy mitől van egyes embereknek különleges kisugárzásuk, mitől lettek többek, mint az átlagember, akár pozitív, akár negatív irányban és azt hiszem azért, mert nagyon tudtak szeretni valamit. Jézus az embereket, Hitler és Lenin az eszméjét szerette nagyon és a felsorolást folytathatnám. Így van ez ma is. Embertársaink között hiába próbálkozunk a társadalmi normáknak megfelelően viselkedni, hiába veszünk fel különböző szerepeket, az, hogy mit szeretünk úgyis átsüt az álarcainkon, meghatározza viselkedésünket, gesztusainkat cselekedeteinket. Aki figyel rá megérzi mi van igazán mögöttünk. Ha nem rögtön, akkor idővel. A szeretetünk sugárzását nem lehet eltitkolni.

Ki mit szeret? Mit kell és mit nem kell szeretni? Ha szerencsénk van és munkánkat nemcsak elvégezzük, hanem igazán szeretjük is, akkor ez nagyon jó. Sokkal eredményesebb egy ilyen ember tevékenysége. Ha az embertársainkat tudjuk szeretni az is szép dolog. Ha magunkat a kelleténél jobban szeretjük, ezt egoizmusnak nevezném. Ha megmondják, hogy mit szeressünk, akkor az a reklám. Így eljátszadozhatnék még mindenféle szeretet számbavételével. Magamban meg is teszem, de hosszas lenne ezt leírni.

Az emberiség-tésztája nem lehetünk, mások helyett nem cselekedhetünk, de lehetünk az „élet sója”, amely a tésztába kerülve megízesíti azt, vagyis élhetünk úgy, hogy jó hatással legyünk a körülöttünk élő emberekre. Élem a kis életemet és igyekszem minőségi só lenni. Az ember ha csak pozitív visszajelzéseket kap a körülötte élőktől, elhiszi magát. Én is elhittem, de a minap egy rendőr, az előtt meg egy svájci lány térített észhez, hogy van még amit finomítsak a són. Általában tudok a feltett kérdésekre válaszolni, de amit ők kérdeztek, arra nem tudtam megszólalni.

Régebben egy svájci fiatalokból álló csapat önkéntes munkát végzett az iskolánál. Az egyik lányt szólította a természet és megmutattuk neki, hogy hol az illemhely. Miután visszajött diszkréten megkérdezte: miért nincs a WC-n budipapir? Drága? Mit feleltem volna erre? Szégyelltem magam mint a fene. Rájöttem, hogy amiről azt hisszük, hogy természetes és jó, az nem is úgy van, csak mi nem látjuk, mert benne élünk. Így jöttem rá, hogy a civilizáció a budinál kezdődik.

A múlt héten nagy lazán átmentem az gyalogátjárótól 20 méterre az úttesten, mint ahogyan azt mindig is szoktam. Történetesen, most a közelben egy rendőr is volt, leigazoltatott és megkérdezte, miért nem az átjárón közlekedek? Milyen példát mutatok a gyerekeknek? Ismét hangszünetet produkáltam. Legfenebb azt mondhattam volna, hogy ócska vagyok. Miért is nem az átjárón járunk? Mert abban élünk, hogy mindenki ott megy ahol akar és nem vesszük észre magunkat.

Hát így van ez. Ha elfogadjuk, akkor svájci fiataltól és rendőrtől is kaphatunk leckét kultúrából. Ők voltak az én só-finomítóim.

Nemrég hallottam, hogy az ausztrál bennszülötteknek régen volt egy olyan szokásuk, hogy mikor a vadászatról hazatértek, akkor leültek a kunyhójuk küszöbére egy ideig, amíg megvárták hogy a lelkük utolérje őket. Érdekes egy szokás, de elgondolkoztató. Most este mikor írom e sorokat úgy érzem én is a küszöbön ülök és várom, hogy szembetalálkozzak a lelkemmel.

Nem jó, ha az ember a küszöbön ül és várja a lelkét, mert előbb utóbb szembetalálkozik önmagával és az sokszor nem kellemes. Ezért menekülünk mindenféle cselekvésbe. Van aki munkába menekül, van aki zenét hallgat egész nap, van aki nem tud otthon ülni, mindig valahová kell menjen, van aki piával vagy gyógyszerrel bódítja magát, vagy tölti ki az egyre kevesebb szabadidejét. Én sokszor hülyére tévézem magam.

Ma este elhatároztam, hogy miután befejezem a munkámat nem bódítom magam a televízióval. Elvonási tüneteim voltak. Éreztem, hogy valamit kellene kezdjek magammal. Levettem egy pár könyvet a polcról, beleolvastam és rádöbbentem hogy lassan öt éve, hogy megvettem őket, ki sem nyitottam és lám-lám értékes dolgok is vannak bennük. Nem jó ez így. Az sem jó, hogy ahogy írok, egyre gyakrabban jelez a helyesírás-javító. Mitől is lenne jó a helyzet. Olyan vagyok, mint Petőfi magyar nemese, nem írok, nem olvasok (eleget).

De valahol azért mégis jó kiülni a küszöbre, mert kívülállóként meg tudjuk vizsgálni magunkat, az aznapi tetteinket. Van akinek nincs szüksége ilyen önvizsgálatra, meg van győződve, hogy jól végzi dolgait. Mindenki maga dönti el, hogy mit tesz ilyen téren, és azt hiszem attól is függ, hogy ki milyennek születik. Én hivatásomból is kifolyólag nem egy céget, hanem magamat kell építsem, hiszen naponta 250 fiatal előtt kell helyt állnom, szakmailag és emberileg. A hibáimat is csak a küszöbön ülve látom meg. Remélem tudok változtatni rajtuk.

Nem vagyok ausztrál bennszülött. A székely embernek errefele a küszöb üti meg a fenekét. Nem baj ha megüti, attól függ, hogy értelmezzük. Érdekes, a küszöb a lényeg mindkét féltekén…

A házasság sok kis apró változással, felismeréssel jár. Egyik érdekes dolog az volt, hogy a mézes heteinkben gyakran elfogyott a kenyerünk, és ezt rendszerint este vacsoránál konstatáltuk, amikor a boltok már zárva voltak. Így utólag egyszerű a magyarázat, házasságunk előtt a szüleinknek volt gondja a kenyérvásárlás, nekünk abszolút természetes dolog volt, hogy a konyhaszekrényajtót ha kinyitjuk bent van a friss kenyér. Három-négy tejbegrízes vacsora után megtanultuk, hogy a kenyeret a boltban vásárolják. Vettünk mindenféle kenyeret és megállapítottuk, hogy a parajdi szeletelt vekninél jobb nincs. Történt egyszer, hogy ajándékba kaptunk egy szép ropogós házikenyeret, fel volt cuccolva ahogy kell rozsliszttel, magvakkal, pityókával stb. Miután elfogyott másnap a parajdi vekni igencsak megcsombolygósodott a szájunkban. Hát igen, Einsteinnek igaza volt minden relatív, és ez még a kenyérre is érvényes.

Ha jobban belegondolok, régebben mindig azt hittem, hogy a lehető legjobb kenyeret eszem és csak később jöttem rá, hogy mindig van még jobb. Rossz volt a viszonyítási alapom.

Nem mindegy tehát, hogy mivel mérünk, hiszen ezt tesszük minden nap. Akarva, akaratlanul, mérlegeljük a világot. Úgy gondolom, hogy törekednünk kell arra, hogy a körülöttünk lévő dolgokat, a körülöttünk élő embereket és saját magunkat, ne magunkhoz képest ítéljük meg. Így nem jutnák magunkon túl. Keresni kell az abszolút mércét.

Mércéből sajnos nincs hiány. A kommunizmus vasfüggönye ahogy lehullott, nyakunkba zúdultak a mércék. A „bambuládán” (televizión) keresztül, hargas drótokkal és ingákkal be tudják mérni a fekhelyünket több száz kilométer távolságból és a csakráinkon is igazítanak, a szúrós szemű Gyurcsok úr meggyógyítja bajainkat, ha nem meggyógyíthatjuk mi saját magunkat, csak egy mester kell ki beavat, hogy mi a nyitja, ha szeretnénk elkalauzol előző életeinkben, Német Sanyi bácsi gondoskodik, hogy vidám legyen a vasárnapunk, és a nap bármelyik időpontjában legalább öt adón vetik kalálában a kártyát és megmondják mi vár ránk. Ha akarjuk Popper Péter, Müller Péter, Csernus doki, indiai és tibeti guruk gardírozhatják, a lelkünket. Rubint Rékát és társait követve feszes lesz a fenekünk. A listát sorolhatnám. Van, aki egy jó kis koktélt kever mindezekből és mindent elhisz amit lát, vagy amit elolvas. Hogy ki mire mozdul rá, mit választ az mindenkinek a magánügye. Én egy mércét választottam, megpróbálok az szerint élni, és remélem, hogy a lelkem is házikenyérrel táplálkozik...

3 óra 20 perc. Banánérlelő meleg. Lágy hónaljszag keveredik parfümökkel és lassan elnyomja az autóbusz motorina illatát. Egy kislányon utolsót szorít a fiú, végigszemlélünk egy szenvedélyes csókot. A lány felszáll a buszra. Indulunk haza. Elég volt mára. Bekötözött orrú idős néni áll mellettem. Elgondolkozom, vajon mi történhetett az orrával. Nincs semmi ötletem. Tovább figyelem. Megszólal bennem a vagányabbik énem és azt mondja: át kellene adod a helyedet a néninek. Az ócskábbik énem is felébred, minek hatására ártatlanul körbenézek. Miért pont én álljak fel. Vajon valaki más nem teszi meg helyettem. Hát sajnos nem. Az eszem is közbeszól: Akarni kell a jót! Nem akarok ócska lenni így hát felállok és átadom a helyemet. A néni pókerarccal leül. A köszönő szavak a szájában maradnak. Mérges leszek. Egy köszönömöt a mutatványom azt hiszem megérne. A vagányabbik énem megvigasztal: Ne azért tegyél jót, hogy valamit is elvárjál cserébe. Mikor már kezdenek a lábaim elfáradni az ócskábbik énem nyugtalan lesz. Ha a nénit nem hatotta meg a dolog, remélem bár a többi utas észrevette, milyen frankó tag vagyok. Csak úgy tiszta véletlenül megfordulok, vizsgálom az utasok arcát. Semmi. Jobb lett volna meg sem fordulni. A vagányabbik énem aztán gatyába ráz: Ha jót teszel, szívedből tedd, ne a mások elismeréséért. Most már galambot lehetne fogatni velem. Szabad vagyok legyőztem az ócskaságot. Kinézek az ablakon. Szépek a nyíló gesztenyevirágok. Eszembe jutnak azok a papok akiket bezártak a kommunizmus idején és nem törtek le. Nem rinyálással töltötték az időt, hanem egymást tanították idegen nyelvekre. Amikor kiengedték őket, négy öt nyelven tudtak. Győzött az emberségük. Hát igen, én is be vagyok most zárva egy autóbuszba, de emberségből titokban adok magamnak három kis piros pontot. „A pedagógus az az ember, aki a maga emberségéből építi a rábízott gyerekek és ifjak emberségét” írja Rókusfalvi Pál. Tetszik amit ír. Szeretnék ilyen értelemben pedagógus lenni.

       Azt hiszem ez már csak így lesz. Ha Pünkösd, akkor Csíksomlyó, ha Csíksomlyó akkor több százezer ember a domboldalban. Hogy jó-e ez és kinek?

Ha a konkrétabbik felét nézzük, vagyis az anyagiakat akkor egyértelműen jó. A sok vendég nemcsak imádkozik, hanem valahol valamit eszik is, alszik is, eladunk nekik mindenféle szuvenyíreket, röviden tejel Hargita megye népének. Legyen egy nap bár így is, hiszen ránk fér. Országos viszonylatban nálunk a legalacsonyabbak a bérek.

A lelki oldala már összetettebb, mivel piros-fehér csíkos zászlólengető 40 kilós magyar vitéztől elkezdve, naftalinszagú nagymamákik mindenki megtalálható, nehéz lenne a sok különböző ember lelki világát ecsetelni, ezért csak magamról írok.

Én hívő embernek tartom magam, hiszek Istenben, Jézusban és a tanításában, a Bibliában, de sehol sem találkoztam benne olyan mondattal, hogy imádjátok édesanyámat, vagy, hogy szóljatok neki, hogy intézkedjen az Istennél. Ezért Csíksomlyó nekem, vallási szempontból nem jelent semmit. Isten képes csodát tenni, de szerintem egy szobor nem. Tisztelem viszont azokat a székelyeket, akik annak idején harcoltak a hitük megmaradásáért.

Nagy dolognak tűnik gyalog elmenni Csíksomlyóra, de szerintem csak egy fizikai próbatétel. Két nap gyaloglás és kész. A nagy dolog az, ha nap mint-nap megpróbálsz hit szerint élni, szeretet sugározni a körülötted lévőknek, még akkor is, ha nem értékeli senki erőfeszítéseidet ilyen téren, akkor is, ha a körülötted lévők nem ezt teszik. Elmehetsz gyalog Pestig is megállás nélkül énekelve az „Ékes virágszálat”, ha benned nincs igaz  hit csak egy séta az egész nem több. Éppen ezért nem voltam és nem is fogok búcsúra járni, hiszen Istennel ennélkül is találkozhatok, ha akarok. Még egy fontos dolog: Isten nem csak „függőlegesen”, hanem „vízszintesen” is létezik. Például, ha valakit becsapsz, vagy megbántasz és nem kérsz tőle bocsánatot, nem rendezed le vele szemtől-szembe (vízszintesen) a dolgaidat, a kis szobácskádban (függőlegesen) az égre tekintve, sípoló hangon mondhatod az imáidat, szerintem nem sokat ér. Másik példa: mit ér annak a néninek a búcsú, aki Csíksomlyóról hazatérve ugyanúgy ócskáskodik, pletykálja a szomszédját, nem próbál meg nemesebben, szeretetben élni.

Mit írhatnék még. Nincs trófeaként kitéve a falvédőmre a Mária kitűzőjelvény, helyette van viszont egy láthatatlan kitűző bennem, amelyen azt írja: próbálj meg ma jobb lenni, mint amilyen tegnap voltál.

Mostanában azon gondolkodom, hogy mitévő legyek ha olyan emberi viselkedéseket tapasztalok környezetemben ami szerintem nem OK. Sajnos sokszor én is gondolkodás nélkül elitélem az embereket, ami tudom, hogy nem helyes, hiszen én is ember vagyok tele hibákkal és szerintem mindenki foglalkozzon a saját hibáival, ne a másikéval. Jó, jó de hát valahogy csak le kell reagálni a dolgot. A megoldás egyszerü. Mások ócskaságát észre szabad venni, véleményt szabad nyilvánítani, de elitélni és kigúnyolni senkit nem szabad. Szükség van negatív példákra is, hiszen ezek, egy vagány ember számára jelzőtáblák, hogy milyen ember ne legyen. Biztosan találkoztatok olyan szánalmas figurákkal, akik másokat elitéltek és nem vették észre magukat, hogy ők is éppen olyanok, mint akiket elitéltek. Szeretnék megosztani veletek két történetet, amelyből aki akar tanulhat:

            1.történet – Jenifer

Egy nő a feleségemmel egyszerre szült gyergyóban, a terhessége alatt végig cigarettázott, és szülés után, ahogy lábra tudott állni, az első dolga az volt, hogy a budiba elbújon és egyet rágyútson. Valószinü ennek köszönhetően lett egy 2 kilogram körüli gyereke (mint tapasztalt apuka elárulom a gyengébbek kedvéért, hogy ez “kám kicsi”). Cseng a nő telefonja, egy barátnője hívja. Egy perc alatt megbeszélik, hogy hogy is van a gyereke, majd a nő kérésére 10 percig meséli a barátnő, hogy Jenifer hogy van és mi történt vele. Hogy ki Jenifer? Ahogy kivettem a dumából egy szappanopera főhősnője.

Számomra a tanulság: vajon én hogy vagyok ezzel? Észre veszem-e körülöttem mi történik a hús-vér emberekkel, családommal, tanítványaimmal, munatársaimmal, vagy meghűlyit valami Jenifer féle jelentéktelen dolog, ami lehet a számítógép, a TV, pillantnyi rossz kedv, stb. Ti, hogy vagytok ezzel? Gondolkozzatok el, vannak-e nektek Jenifereitek?

2. történet – a babalátók

Sokan meglátogatják a kisbabánkat, és ennek nagyon örülök. Jó, ha az embert mások felkeresik. Van azonban egy kis bökkenő. A babalátók 99%-a egy perc alatt megtudakolja, hogy hogy vagyunk és a hátralévő időben szépen elmeséli nekünk, hogy ő hogy szült és hogy nevelte a gyerekeit.Számomra a tanulság: Ha valakit meglátogatok, vagy érdekel, hogy egy másik ember hogy van, akkor tényleg ő érdekeljen és kérdezés nélkül ne nyomjam ezerrel a saját dolgaimat. Ha megfigyelitek két végletet írtam le: A elsőnél fontosabb egy másik (kitalált) élet, mint a saját dolgok, a másodiknál, meg fordítva mások életénél fontosabb a saját élet részletes ismertetése. Szerintem ezek a végletek nem helyesek, de nem itélem el őket – “lássák s igazítsák…”. Ti hogy vagytok ezzel? Észre veszitek-e a történeteket? Szoktatok-e tanulni belőlük?