3 óra 20 perc. Banánérlelő meleg. Lágy hónaljszag keveredik parfümökkel és lassan elnyomja az autóbusz motorina illatát. Egy kislányon utolsót szorít a fiú, végigszemlélünk egy szenvedélyes csókot. A lány felszáll a buszra. Indulunk haza. Elég volt mára. Bekötözött orrú idős néni áll mellettem. Elgondolkozom, vajon mi történhetett az orrával. Nincs semmi ötletem. Tovább figyelem. Megszólal bennem a vagányabbik énem és azt mondja: át kellene adod a helyedet a néninek. Az ócskábbik énem is felébred, minek hatására ártatlanul körbenézek. Miért pont én álljak fel. Vajon valaki más nem teszi meg helyettem. Hát sajnos nem. Az eszem is közbeszól: Akarni kell a jót! Nem akarok ócska lenni így hát felállok és átadom a helyemet. A néni pókerarccal leül. A köszönő szavak a szájában maradnak. Mérges leszek. Egy köszönömöt a mutatványom azt hiszem megérne. A vagányabbik énem megvigasztal: Ne azért tegyél jót, hogy valamit is elvárjál cserébe. Mikor már kezdenek a lábaim elfáradni az ócskábbik énem nyugtalan lesz. Ha a nénit nem hatotta meg a dolog, remélem bár a többi utas észrevette, milyen frankó tag vagyok. Csak úgy tiszta véletlenül megfordulok, vizsgálom az utasok arcát. Semmi. Jobb lett volna meg sem fordulni. A vagányabbik énem aztán gatyába ráz: Ha jót teszel, szívedből tedd, ne a mások elismeréséért. Most már galambot lehetne fogatni velem. Szabad vagyok legyőztem az ócskaságot. Kinézek az ablakon. Szépek a nyíló gesztenyevirágok. Eszembe jutnak azok a papok akiket bezártak a kommunizmus idején és nem törtek le. Nem rinyálással töltötték az időt, hanem egymást tanították idegen nyelvekre. Amikor kiengedték őket, négy öt nyelven tudtak. Győzött az emberségük. Hát igen, én is be vagyok most zárva egy autóbuszba, de emberségből titokban adok magamnak három kis piros pontot. „A pedagógus az az ember, aki a maga emberségéből építi a rábízott gyerekek és ifjak emberségét” írja Rókusfalvi Pál. Tetszik amit ír. Szeretnék ilyen értelemben pedagógus lenni.