A titka annak, hogy legyen jó barátunk az, talán, hogy mi magunk váljunk jóbarátokká. Sajnos, legtöbbünk mind olyan barátokat szeretnénk, akik maguk elé helyeznek, megértenek, megbocsátanak, és elfogadnak, úgy ahogy vagyunk. Legalább annyit tesznek értünk, mint amennyit mi befektetünk... Olyanokat akarunk, akik kitartanak mellettünk, akkor is amikor nehéz, olyanokat akik készek harcolni is ha kell, mert tudják, hogy valami más tart össze, valami több, mint a jelen, valami több, mint a cselekvés, vagy az idő. Nincs más opciójuk. Ilyeneket akarunk, de mi magunk nem válunk olyanokká mások számára, amilyeneket magunknak szeretnénk. Ma valaki ezt írta nekem, napok óta küzdelmet víva azért, hogy végre lehetősége nyíljon írni: "ha néha úgy is tűnik, hogy olyan vagyok, mint egy lázadó, mert megtörténik, hogy nem tudok írni, vagy felhívni, akkor is, ott forrsz az elmémben és a szívem rohan írni, nem tudom miért, de nincs nyugtom, rohanom kell" Ezt írta egy két és fél éves barátság után. És lassan, lassan kezdem megtanulni én is, bár fájdalmas árakon, hogy a kérdés nem az, hogy hány barátom van, és milyenek, hanem hogy hány embernek tudok a barátja lenni én.

Elfelejtettem megemlíteni azt az "apróságot", hogy a barátság, melyről fentebb írtam, ha rajtam múlott volna, nem maradt volna fenn. De elég volt az isteni szeretet, ami volt az egyiknek, hogy elviselje hibáimat, tévedéseimet és túlélje a viharokat. És így visszanézve most, kezdem megérteni, hogy a kérdés az, hogy milyen barát vagyok én a másiknak...