Már csak egy párat kell aludni és vége a tanévnek. Ismét elbúcsúzok 60 gyerektől. Tíz év tanári pályafutással a hátam mögött, még mindig nehéz az elválást feldolgoznom. Elgondolkozok, hogy normális és egyáltalán indokolt dolog-e ez. Azt hiszem igen. Ha egyszer valami jó és annak egyik napról a másikra vége szakad, az csak természetes, hogy az embert szomorúság tölti el. És mégis csodálatos az élet. Ha jobban megfigyelem, semmi sem tart örökké. Az élet valahogy úgy van kitalálva, hogy vannak benne olyan dolgok, amelyek csak egy másodpercet tartanak (egy villámlás, egy szembe jövő ember pillantása az utcán…) vannak dolgok, amelyek perceket, órákat, napokat vagy éveket tartanak és éppen így van ez jól. Mindig születnek új dolgok, mások éppen most tartanak, vannak amelyek meg éppen ma múlnak el. Hogy is lehet egy ilyen bonyolult körforgásban élni? Hogyan lehet ilyen körülmények között boldogan élni?
2009.06.02. 13:48 CsikiZoli
Gaudeamus igitur…
Azt hiszem valahogy úgy, hogy először tudomásul vesszük és elfogadjuk, hogy semmi sem örök. Ha ezen túl vagyunk, akkor meg egyszerűen odafigyelünk, hogy a jelen pillanatban, amelyben élünk és pillanatnyilag létezik, minden tőlünk telhetőt megtegyünk. Ha ezt megtesszük nem fogjuk rosszul érezni magunkat, ha valami éppen elmúlik, hiszen megéltük minden pillanatát. Így tudom minden év végén összeszedni magam az elválás után. Nincs bűntudatom, hogy elvesztegettem négy évet, hiszen négy évig a tananyag mellett önmagamat is maximálisan adtam minden pillanatban, a tanulóknak. Vannak diákok, akik értik és értékelik, hogy mit is teszek. Megpróbálok több lenni egy diktálógépnél.
Mikor új osztályt kezdek már tudom, hogy előre láthatólag négy évet leszünk együtt, és minden perc fontos, ahhoz, hogy a végén ne legyen keserű az elválás. Szomorú lehet egy elválás, de lehet keserű is. Azt hiszem a szomorúság elfogatható, meg viszonylag hamar elmúlik. A keserűség, az viszont más. Azt hiszem a kellőképpen meg nem élt pillanatok összessége változtatja a szomorúságot keserűséggé. Jó ha odafigyelünk mindkettőre…
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
kat_ti 2009.06.27. 21:49:58
Nah félre a nagyképűséggel:
Nekünk is nehéz volt, pedig már négy éve ezt várjuk. Köszönjük szépen ezt a négy évet, tartalmas volt, és a tanárúrnak és még néhány tanárnak köszönhetően tanultunk valami mást is, nem csak ami a tantervbe szerepet. És remélhetőleg javunkra fordítjuk, és értékes emberekké válunk
nemlenyeg a nev 2010.03.29. 22:03:24
pedig annyi mondani valom (panaszkodni valom) lenne...
Most azon gondolkozom, hogy mert nem vallatam a regisztracional a nevem? Talan mert gyava vagyok? vagy nem akarom hogy kideruljon, hogy mennyire lelki ember vagyok? Vagy mert felek a kritikaktol? Vagy mert masoknak akarok megfelelni?
Talan minden kozre jatszik, es most valami nehezet erzek a lelkemen...
Most ulnek a kuszobon???
Eleg az onsajnalatbol! Azert jelentkeztem be hogy megkoszonjem ezeket a torteneteket a tanarurnak! mindenik nagyon elgondolkodtato! (annyi gondolat jar a fejemben az olvasottak utan hogy nem kapok szavakat.)
Nem tudok mit irni meg (mi' hamarabb leulok a kuszobre es akkor menni fog remelem)!
De abban biztos vagyok hogy meg szuksegem van ilyen tortenetekre, megelesekre, tanacsokra, lelkitaplalekokra, es kerni szeretnem a tanarurat hogy folytassa amit elkezdett. Biztos vagyok benne, hogy sok mindenki elolvasta ezeket mar es valoszinu h segitett is rajtuk, csak talan ok sem merik felvallani velemenyuket!
KOSZONOM